Előttünk vannak észak meséi
Baráti ár, száz oldalnyi terjedelem, tökéletes közös családi szórakozás, gyermek és felnőtt egyformán újra felfedezheti a népmesék azon világát, amelyek korántsem a bugyuta rajz- és más filmanimációk elődeinek tekinthetőek.
Valaha volt itt egy világ, amikor nem csak az annyira emlegetett hosszú téli estéken, de minden szabad pillanatban mesékkel kötötték le a család éppen ráérő tagjait. Gyermek és felnőtt egyforma lelkesedéssel hallgatta a történelmi mondákat, és a gazdag fantáziák szülte meseballadákat. Szerte a világon, így például messzi holland földön.
Mert hogy mai kínálatunk: észak- és dél-németalföldi népmesék gyűjteménye. Egy különleges világ, hiszen a holland-flamand nyelven született történetek közül mindmáig nagyon kevés olvasható magyarul. Hiába voltunk s újabban ismét vagyunk meseszerető, annak hagyományait ápoló és mívesen átörökítő nemzet, valahogy mindeddig elkerülte kiadóinkat ez az impozánsan gazdag örökség. Magam sem tudnék átfogó válogatást említené, de bízvást hagyatkozom a kötet előszavát jegyző Csokonai Attilára, aki kiemeli: „Hiába vizsgáljuk akár az 50-60-70-es évek gyerekeknek szóló antológiáit, mutatóban sincs bennük holland (flamand, fríz) mese, vagy vers”. Ehhez csak annyit tehetünk, egy árnyaltabb kép kedvéért: azért mostanában legalább mutatóban olvashatunk itt-ott onnan származó történeteket, leginkább antológiákban, de az összkép mégis egy svéd gyerekverset juttathat eszünkbe; most nem idézem pontosan, arról szól, hogy a felnőttek szerint elég összeterelni két-három gyereket, és ők máris jól fogják érezni magukat egymással. De hát ez rájuk sem igaz, mondja a bölcs gyermek, a példa itt áttételes érvénnyel bír. Azt hinnék, mondom én, hogy a svéd és dán erőteljes magyarországi mese- és gyerekvers-kultusz jogos kialakulása után csak hozzáterelődik a norvég, belga, akár izlandi, és természetesen a holland hasonló irodalmi hagyomány megismertetése. Hát, nem úgy tűnik.
Mindenesetre itt a maga nemében úttörő vállalkozás, ez a holland mesegyűjtemény, amely több szempontból is impozáns megjelenés. A fordító, aki szintén Csokonai Attila, nagyon elegánsan bánik a nyelvvel. Ahogyan a mesevilágok eredetije is, általában; a történetek azért mindig belecsiszolódnak az élő- és az irodalmi beszéd köztes helyzetébe, a mesemondók mindig adtak magukra is azzal, hogy – az alaptörténet szövését nem bolygatva – javították, finomították a történet szókészletét, stiláris megoldásait, hiszen egyrészt ezzel adhattak hozzá valamit önmagukból, másrészt már a legrégebbi közösségi mesemondó is ösztönösen tudta, hogy a történet továbbadásával a hallgatóság beszédkészségét, szókincsét, képalkotói fantáziáját erősíti. Ez az igényesség tökéletesen tetten érhető a fordító munkáján, gazdagon fogalmaz, találó s találékony jelzőkkel operál, a történeteket úgy olvassuk-hallgatjuk, mintha az emberkozmosz világában azért mindig összeérő mesevilág általunk is ismert magyar ízeit éreznénk, de mégis megérint bennünket az a távoli, északi, a mesék keletkezésének helyszínét idéző gondolkodásmód. Okosan, ügyesen jelenik meg, és, hangsúlyoznám: a mesék azok születésének eredetét mutatják fel.
Amikor a történet nem pusztán a szórakoztatást célozta meg, hanem az erkölcsi, morális tanítások egyik fontos és kézenfekvő eszközeként jelent meg. Képes beszédek ezek a mohóság, a kapzsiság, butaság, de akár mindezek ellentétéről; mély értelmű, bölcs továbbításai azoknak az íratlan emberi törvényeknek, amelyek mindenkor első számú összetartó erői egy közösségnek, legyen az család, nemzet, vagy megértésre s megbékélésre törekvő kontinens, földgolyó. Igen, a teljességig bővítem itt a kört, mert immár a mesék olvasásának általános fontosságára is buzdítanék: ezek azok a történetek, amelyek egy-egy nép, egy-egy nemzet gondolkodásában megmutatják azt az erőt, azt a „legkisebb közös többszöröst”, amely révén összeér és szót ért egymással minden nemzeti irodalom, nota bene: minden nemzet. Ezt kell elérni, ezt a szándékot kell erősíteni, és ezt tesszük, amikor – mindezt így végig sem gondolván – elkezdjük olvasgatni a szóban forgó kötetet, kis válogatást az észak- és dél-németalföldi népmesékből. Amely könyvet, így karácsony előtt, a „végső roham” során különösen is mindenki figyelmébe ajánlom: baráti ár, száz oldalnyi terjedelem, tökéletes közös családi szórakozás, gyermek és felnőtt egyformán újra felfedezheti a népmesék azon világát, amelyek korántsem a bugyuta rajz- és más filmanimációk elődeinek tekinthetőek. Garantált élményforrás, bár a mai világban talán már erre sincs garancia. Várom a cáfolatokat.
(A hálás halott. Észak- és dél-németalföldi népmesék. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2012).
TOR
2012.12.15
A cikk az est.hu weboldalon jelent meg.