Geografico-turistico-historico-filologico-tragico-média
Mottó: „Mert amely nép nem becsüli meg a szabadságot, nem is érdemli. Márpedig azt, hogy megérdemeljük, külsőleg is mutatni kell, impozánsan, mert ha a királyoknak vannak hagyományaik és emlékeik, melyek a népnek imponálnak, nekünk, a népnek is kell hogy legyenek hagyományaink, emlékeink, és imponáljanak a királyoknak.”
(Mikszáth Kálmán: Levél a fővárosból. Ö. M. 60. k. 135)
I.
Miután turócszentmártoni és óvári Pongrácz István gróf, a nedeci vár ura, akit – ki tudja, miért – bolondnak tartott a külvilág, teljes visszavonultságban töltött tíz év után mindössze ötvenegy éves korában (1886. augusztus 25-én reggel fél hatkor) elhalálozott, „hűlt tetemeit” négy nap múlva örök nyugalomra helyezték a várnai (varini) templomkápolna családi sírboltjában. Hogy a magyar Don Quijotenak is nevezett István gróf mérget ivott volna, méghozzá szerelmi bánatában, azt sem én nem tartom valószínűnek, bár regélték, hogy hosszasan betegeskedett, mielőtt lelkét átadta volna Teremtőjének, sem Mikszáth Kálmán uram, „a legnagyobb magyar mesemondó” legjobb tanítványa és életrajzírója sem állította biztosan, csak azt tartotta érdemesnek leírni halhatatlan regényében, hogy a népek sugdolóztak, és a család nem óhajtotta a boncolást. Legföljebb azt mondhatom tehát, kiismerhetetlen különc volt a szóban forgó regényhős, de hogy elméje megbomlott lett volna, ez inkább csak rosszindulatú pletyka. De olvassák el a Beszterce ostromát!
Az utolsó várúrat, aki örömest emlegette „turóci király” címét, és akit „hadizsákmánykája”, Apolka „IV. István”-nak szólított, idővel követték az örökkévalóságba mindazon jeles férfiak, akik István gróf udvartartásának szereplői voltak, név szerint Pruzsinszky Szaniszló, akinek foglalkozása „a lengyel” volt, Forget, aki nyugalmazott őrnagyként a két pártra szakadt udvarnép („Na dve stranke chlapci!” ‒ „Két pártra szakadjatok, fiúk!”) egyik felének vezéreként küzdött az akkor még daliás, hetyke bajszú gróf által vezetett másik csapat ellen, Makra, „a Pongrácz nemzetség történetét megörökítő krónikás”, Pamutkay János, a gróf inasa (háborús időkben „az ezredes”), Holub Mihály udvari káplán, és a többiek, javarészt mellékszereplők, kiknek nevét csak felében tartotta meg az emlékezet, úgymint: Barinka, Kernács, Kontopek, Lapuj. De egészében ezeké: Bakra Ferenc deák, a családi buzogány hordozója, Kral Demeter, Makovnyik József káplár, Mravák Mátyás, a még nem öreg zászlótartó, továbbá Sztercsó Miklós. A várnagyról (azaz a „hadsegédről”) fennmaradt, hogy az igazán magyaros Kovács családnév mellé a bibliai János név jutott neki a keresztségben. No meg a szerencsétlen Szlimák János neve őrződött meg a maga teljességében, aki Csák Máté korabeli vitézként jelent meg a csatározások során, s aki arra a vakmerőségre vetemedett, hogy midőn táncra kérte a szép Apolkát, nem átallotta derékon csípni a kisasszonyt, amiért is azonnal vasra verettetett „a hatalmas várúr” (ez a zsolnai vezérszónok, Lengeffy Elemér ‒ eredeti nevén Nawratil Samu ‒ színidirektor patetikus kifejezése) parancsára. De ne feledkezzünk meg turócszentmártoni és óvári Pongrácz István gróf, Nedec vár urának két követéről sem, Szurina Pál őrmester és Komár György káplár vitte a levelet Besztercére, melyben felszólíttatott a Magisztrátus, hogy szolgáltassa vissza az álnok Behenczy Károly bárót, de mindenekelőtt a gróf tulajdonát képező Estella nevű, sokat megélt leányzót, az egykori cirkuszi artistát, akiért 600 forintokat fizetett ki a kopott társulat igazgatójának.
Megjegyzendő, hogy Túrócszentmártoni és Óvári Pongrácz István gróf – hiteles tanúk állítják ezt – nagyon fogékony volt minden misztikus dolog iránt, babonás embernek mutatkozott, erősen hitt a kísértetekben, az embereket kísérő jó és rossz szellemekben. De hiszen éppen oda akarok kilyukadni, hogy mennyire igaza volt ebben.
Na mármost, miután mindannyian odaát voltak már, újra összeállt a „grande armée”, és elkezdte kísérteni mindazokat, akik a nedeci várban töltötték az éjszakát. Azaz folytatták azt, amit életükben tettek, az arrafelé megforduló sokféle ember nyugtalanítását, csakhogy ekkor már volt értelme annak, amit tettek. Így zárkózván fel nemhogy a kontinens műveltebb nemzeteihez, hanem magához a hagyománytisztelő és régi várkastélyokkal ugyancsak bőven ellátott Ánglusország szokásaihoz.
II.
Az először a 14. században említett nedeci vár máiglan büszkén magasodik a Dunajec folyó fölé, mely a Visztulába siet, mint a kis Túr a Tiszába, s amelyet idővel földuzzasztottak, úgyhogy most valóságos tó fölött néz farkasszemet teljes épségben az egykor a magyar királyság északi határát vele együtt védő, de 1790-ben egy villámcsapás következtében leégett és azóta rommá vált czortyni várral. Azért a tó csak erről a Nedeccel átellenben, a galíciai oldalon lévő omladékról neveztetett el, és nem a „nedeci sah” pompás várkastélyáról. Ami, valljuk meg, nagy méltánytalanság az utókortól. Hogy értünk mit tesz majd az utókor, ez alapján, arra jobb nem gondolni.
Kik lakták Nedec várát Pongrácz gróf elhunyta után? Ez talán nem is tartozik szorosan mesénkhez, elég legyen annyi a későbben jött időkről, hogy a vár bejáratához vezető, enyhén emelkedő, kőből kirakott út elején ma tábla figyelmezteti az itt éjszakázni kívánó különféle rendű és rangú vendégeket, az ódon falak között bizony kísértetek járnak éjszakánként, attól kezdve, hogy az óra elüti az éjfelet, mindaddig, amíg kitart a hosszabb-rövidebb éjszakai sötétség. Előlebben maga a gróf, aki életében, mint tudva levő, bicegett, de ez persze most nem látszik a mozgásán. Ott libeg mellette időnként Pruzsinszky, akinek a vár ura egyszer azt ígérte, visszaállíttatja Lengyelországot, ami úgy értendő: tesz azért, hogy Lengyelhon szabad, független állam legyen újra, mert Beszterce tervezett ostroma idején három nagyhatalom, Oroszország, a Porosz Királyság és Ausztria osztozott a területén. A lengyel-litván nemzetközösség területét rövid időn belül (háború nélkül, mindössze diplomáciai egyezkedések eredményeképpen!) háromszor osztották föl egymás között: 1772-ben, 1793-ban (ekkor Ausztria kimaradt) és 1795-ben. Hogy Stefi grófnak mi volt a véleménye a cári birodalomról, illetve hogyan vélekedett Poroszországról, arról Mikszáth úr keveset mondott, mi sem akarunk valótlanságot terjeszteni. De azt a bekezdést szívesen idézzük rögvest, amelyben az író leírja a halni készülő, hatalmas (mert Waterloo nevű lovával együtt elfért benne) koporsóját készíttető nagyúrnak Forget őrnagynál tett látogatását. „Egész jókedvvel ültek vacsorához. Pongrácz beszédes volt, tréfálgatott, politizált, mint ahogy minden közönséges eszű magyar ember teszi borközi állapotban a világ eleje óta. S voltak helyes, találó megjegyzései, például, hogy teljes paritás csak akkor lenne, ha »azok« is felakasztanának tizenhárom tábornokot a magukéból.” Ennek ellentmond „az utolsó várúr” napi szokása, miszerint „Minden ételt előbb a várnagy kóstolt meg, s ha őkegyelmén nem látszottak mérgezési tünetek, akkor sorba ment a tál. A pecsenyénél felállott Pongrácz István s egy felköszöntők mondott Ferenc József király egészségére (minden nap azt az egy felköszöntőt), amikoron is három mozsár-lövés dördült el odakünn. Erről Jézusnak a tanítványokhoz intézett (s megjegyzem, félreértett) szavai jutnak eszembe: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” A gróf eme szokása nekem azt bizonyítja, hogy dehogyis nem volt bolond őméltósága. És ide tartozik az is, hogy az 1866. esztendőben, amikor a győztes „burkusok” a königgrätzi csata után Morvaországon keresztül, közel Trencsén megye határához, Bécs felé nyomultak, nagy haditerven törte a fejét. De a kormány nem fogadta el a terveit, gyakran előhozakodott ezzel, pedig hogyha akkor teljhatalommal ruházzák fel, akkor az ő 100 lovasa és 100 gyalog „kozákja”, egy üteg mozsárágyúval, azaz hat darab tarackkal, továbbá az illavai fegyházból szabadon eresztett, persze a nedeci várőrség törvényeire felesketett és a trencséni fegyverraktárból felfegyverzett rabokkal oldalba támadhatta volna a Pozsony-Bécs felé nyomuló ellenséget! Abból semmire sem következtethetünk, hogy 1849-ben, az orosz betörés idején a gróf atyja egy muszka tábornoktól vett két lovat, amelyek aztán később, már vénen az édesanyja ódivatú üveghintaját voltak hivatottak húzni. István gróf őrizte boldogult atyja emlékét, és szerette az édesanyját. Hogy a cári hadseregnek az Úr 1849. évében való megjelenése milyen mély nyomot hagyott a magyar népben, azt ez az epizód mutatja ékesszólóan a Beszterce ostromában: mikoron Budetin felől érkezve feltűnt a nedeci tarka hadnép Zsolna városa előtt, asszonyok, férfiak és gyerekek csapata szaladt a piac irányába, óriási lármával, jajveszékeléssel: „Jaj, jön a muszka! Jön a muszka!” A városi hajdú is előcsörtetett és jelenti a polgármesternek: „Nyakunkon az ellenség! Egy egész tábor jön!” Csak a honvédparancsnok szavai nyugtatták meg a szerfelett megrémült népet: „Macska legyek, ha ez nem az én rokonom, gróf Pongrácz István, a hadaival!”
Okozott némi bonyodalmat még a történelemből érettségizőknek is, hogy 1918-ban a felosztás előtti területek nagy részén új államok jöttek létre: Lengyelország, Litvánia, Fehéroroszország, Ukrajna és Danzig Szabad Város, kisebb területek Lettországhoz, Csehszlovákiához és Romániához kerültek, valamint néhány terület Németország és Oroszország (későbbeni neve Szovjetunió) határain belül maradt. De hol van már a Nagy Szovjetunió, kettészakadt Csehszlovákia, Danzig Szabad Városról pedig végképp pocsék dolgok juthatnak eszünkbe, ezért a történelem furcsa kanyarulatainak leírásáról mondjunk is le azonvást! Sokan állítják, átláthatóbb és szebb volt ennél egykor a folyó kanyarulata, amellyel pont a vár alatt északnyugat felé veszi az irányt. A várnézés mellett a környék legismertebb turisztikai attrakciója a tutajozás. Ma a sokak által látogatott vár tornyából és teraszairól elragadó panoráma nyílik a Tátra, a Pieninek és a Gorce hegyvonulata által zárt tájképre. A tó partján üdülőközpont működik, nyáron evezős csónakot, vitorlást és vízibiciklit bérelhet a turista. Télen a környék dombjain síelni lehet, a tó jegén szörfözéshez adott a lehetőség.
A várkastély hét évszázadon át folyamatosan lakott volt, igaz ugyan, hogy tulajdonosai gyakran és nem önként váltották egymást. Utolsó lakója a második világháború idején költözött ki. 1949-ben vette át a Lengyel Kulturális és Művészeti Minisztérium. A Művészettörténeti Társaság üzemeltette, minek köszönhetően a krakkói művészettörténészek és restaurátorok kezdeményezésére Majevski professzor vezetésével hatalmas építészeti, karbantartási és átalakítási munkákat végeztek. Alkalom nyílt régészeti és építészeti kutatások folytatására.
III.
Körülbelül 140 évvel azután, hogy a Korenyák kürtje utoljára összehívta Pongrácz gróf hadinépét („Vojna bude ludja!” – „Háború leszen, emberek!”) Lengyelország Kelet-Közép-Európában a legnagyobb, legtekintélyesebb ország, a kicsiny, ámde igyekvő Magyarországgal együtt az Európai Unió tagja. Az eredetileg a folyóval azonos nevű Nedec várának egykori hóbortos ura, amúgy főrendiházi tag, mindenesetre, ha sajnálta is, hogy 1918-tól a Dunajec bal partján büszkélkedő gótikus-reneszánsz lovagvár a faluval együtt elkerült Magyarországtól, annak örült, hogy legalább nem a tótok kapták meg, hanem Lengyelországé lett.
Még alig telt el a 2016. esztendőből pár nap, amikor a hosszú, ősz szakállát idegesen simogató Pruzsinszky, aki most már mint lengyel igazán otthon érezhette magát Nedec várában, fényes nappal azzal ébresztette a várnai (varini) családi kriptában pihenő grófot, hogy „Nagy újságot mondok, István!”
‒ No, mi az? – nézet nagyot a szokatlan időben a várúr, azaz Pongrácz István kósza árnya.
‒ Vendége van Kaczyński úrnak.
‒ Mi közöm nekem ehhez? – mordult rá rosszkedvűen István gróf.
‒ Hát csak annyi, hogy a magyar miniszterelnök a vendég.
‒ De hiszen még egy éve sincs, hogy a ti Jarosławotok nem fogadta Orbánt – csodálkozott a nedeci vár egykori ura. Nem mondta ő bizalmaskodóan azt, hogy „a mi Viktorunkat”, pedig igencsak elterjedt fordulat ez a nép nyelvében manapság, egy választott miniszterelnöknél, éppen csak ki nem mondta, egy parvenunél pedig mégiscsak magasabb tisztségben érezte mindig is magát. Ugyan maga is főrendiházi tag volt, de a kor egyetlen ellenzéki miniszterelnökének, sárosfai és nádasdi Bittó Istvánnak a nevét soha ki nem mondta. – Na, és kitől hallottad, ember? A varsói cimboráidtól?
‒ Dehogy, dehogy. Nem kellett nekem ahhoz senkit sem felhívnom Varsóban, hogy megtudjam, azok ketten tárgyalásokat folytatnak. Tudniillik ebben a szent pillanatban itt, Nedecen a Ziełona Owiecká-ban, miszerint a Zöld Bárányban vannak, és valaki úgy mondta, kávé után átjönnek ide a várba.
‒ Az jó lesz, legalább megnézik a Juro börtönét! – hallatszott egy tiszteletlen hang a közelből.
– Makovnyik, te ne szólj bele az urak dolgába! Jánosik nem raboskodott soha Nedec várának börtönében. Több tisztelettel beszélj róla, te is tudod, hogy Jánosik György, mert ez volt a becsületes neve, II. Rákóczi Ferenc urunk katonája volt, a trencsényi csatában került a császáriak kezére, azért ítélték halára, nem pedig azért, mert lovakat csempészett Lengyelországból. Hanem, Pruzsinszky, egyik lábad itt, a másik meg ott, azonnal szaladj a Zöld Bárányba, és hallgasd ki, miről beszél a PiS-es a fideszessel!
Jó időbe telt, míg Pruzsinky Szaniszló a lelkesedés pírját viselve orcáján, visszaérkezett a Zöld Bárányból.
‒ No, mondjad, mit láttál, s főleg mit hallottál?
‒ Először is, ült ott az asztalnál vagy hatvan vendég. Zsureket meg pisztrángot fogyasztottak. Ejnye, de kedvem lett volna megkóstolni azt a kolbászos kovászlevest! – nyelt egy nagyot a gróf követe, aki láthatatlanul volt jelen a jó hangulatú találkozón, és persze mint fantom soha soha azóta nem érzett éhséget. ‒ Kiderült, hogy a ti Viktorotok kezdeményezte a találkozót, amire hogy, hogy nem, nem hívtak meg egyetlen minisztert sem, vagy más magas rangú politikust. Viszont mi, lengyelek azzal kedveskedtünk nektek, hogy olyan helyre hoztuk a kormányfőtöket, amely egykor Magyarország része volt. Az egykori Szepes vármegye legészakibb csücske.
‒ Na, ezzel talán nem kellene annyira kedveskednem – nekem! – horkant föl Stefi gróf.
‒ István, megértelek, de mégiscsak büszke lehetsz arra, hogy ide, a nedeci várba lett meghíva a ti Viktorotok. Mert, amint hallottam, tervben volt egy másik észak-árvai helyszín, amely egykor ugyancsak Magyarországhoz tartozott, de ott nincs olyan szép várkastély, mint amilyen a te Nedeced.
‒ Polak, węgrier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki. Oba zuchy, oba źwawi, niech im Pan Bóg błogosławi – kezdte dúdolni szép csendesen a gróf, hogy enyhítse, no, nem az előbbeni megjegyzését, hanem amit ezután volt mondandó. – Szép, szép mindez, de ne feledd el, „lengyel”, hogy Trianon után 600 km² területet kaptatok a Magyar Királyságtól. Most, hogy ilyen szépen alakulnak a dolgok, nem gondolod, jól esne tőletek nekünk, igaz magyaroknak a testvéri ajándék, ha visszakapnánk a „Lengyel-Szepesség”-et.
‒ Egész pontosan: csak 589-et – helyesbített a lengyel. – De attól tartok, István, ez most sem kerül szóba. Tudod, a status quo…
Azt a derék Pruzsinszky bölcsen elhallgatta, hogy szóba került a beszélgető, egymást úgy-ahogy megértő, angol, német, orosz szavakkal próbálkozó társaságban, miszerint valamelyik magyar író, Jókai-e vagy inkább Krúdy (esetleg valaki más), megírta regényben a felvidéki nábob különös történetét, a nevére nem emlékezett senki, csak annyit tudtak róla, hogy ez a hóbortos ember (más közbevágott: „hibbant öregúr!”) lakta jó száz évvel ezelőtt a nedeci várkastélyt. Egzaltáltságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy arra kényszerítette a czorstyni vár urát, hogy időnként felváltva ostromolják meg egymás várát. Aztán, amikor a czorstyniak grófkisasszonya gyönyörű leánnyá serdült, az immár agg, és nyilvánvalóan őrült nedeci várúr feleségül kérte a gyönyörű Danicát. És amikor ő kikosarazta a vén képzelgőt, az most már valóságos hadjáratot hirdetett a szemben álló vár ellen. De ekkor, szerencsére, a hatóság közbelépett. (De ha Nedec és Czorstyn a helyszín, akkor miért az a címe a regénynek, hogy Beszterce ostroma, vetette fel valaki igen éles elméjűen a kérdést, ám erre senki sem tudta a választ. Sajnos nem akadt közöttük bölcsész, csupa jogász, közgazda, pénzügyes, menedzser alkotta a jókedvű társaságot.) És még az is elhangzott, hogy ez a Pongrácz Károly – na, szerencsére meglett a név! – igazából sohasem élt, csak az író fantáziájának terméke.
István gróf eközben átszökellt az alsó vár lakószárnyában elhelyezkedő bálterembe, amelyet nem is oly rég étteremnek alakítottak át. Mivel jól tudta, hogy ebben az időpontban még nem fogadnak vendégeket, ma a köznép, a turisták számára aztán végképp nem lesz nyitva a vendéglő, furcsállotta a zajt, amit a nagy terem túlsó sarkából hallott. Hangtalanul közelebb óvakodott, hja, könnyen megy az, amikor csupán lelke van már az embernek. Vagy fél tucat magafajta fantomszerű alak kört alkotva éppen heves vitát folytatott. Ott látta Forget őrnagyot (soha még ilyen dühödt képet nem vágott), Pamutkay ki volt kelve magából, Kernács hadonászva kiabált, Kovács az asztalt verte, persze hiába, abból dübögés nem lehetett, Makovnyik sunyi módon csak néha szólalt meg, de attól egyik-másik társa felkapta a vizet, lehurrogták, sőt, pocskondiázták.
Ezeknek meg mi bajuk van? – tette fel magának a kérdést az apatikus nedeci gróf. Indulatszavak, félmondatok, kérdések verődtek, csattantak, csapódtak egymásnak. Senki sem várta meg, hogy a másik befejezze a mondatát. – A szakadékból húzta ki az országot! – Hol olvastad ezt a hülyeséget? Te csak a királyi médiából tájékozódsz? ‒ Még hogy ez taktika?! Ez egyszerűen elvtelenség! – Százezrek fognak kimenni az utcákra! – Ugyan már, még hogy jogok és igazságosság?! – Majd ha fagy! Kaczyńki sosem egyezik ki Putyinnal! – A Visegrádi Négyek között igenis mi vagyunk a legerősebbek! – És az kinek lesz jó, ha magukra haragítják Brüsszelt?! – István, István, hallod, hívd össze a hadinépet, indulni kell Brüsszel ellen! – Merkelnek és Junckernek annyi! Én mondom, annyi… ‒ Schengen, ugyan már! Hagyj engem azzal a Schengennel! – A kvótát igenis be kell tartanunk! – Hát te tisztára megőrültél! – Cameronnak kell megmondani, hogy hagyja békén a mieinket! – Hülye vagy Pamutkay! – Kinek mondtad te, hogy hülye?! – A Lech szmolenszki „balesete” mikor lesz kivizsgálva, tisztázva? Mikor szolgáltatik igazság?! – Beata és Andrzej azt teszi, amit ez a szentfazék mond nekik. – Hogy mersz ilyen szavakat használni?…
Na, nekem ebből elég – mondta a gróf szelleme, és kilépett a kilátóteraszra. A levegőben vagy két tucat fehér tollruhájú, ezüstszürke hátú, kampós végű, sárga csőrű sirály repkedett szélesre tárt szárnyakkal. Egy darabig őket figyelte, szinte kedvet érzett, hogy csatlakozzék hozzájuk. Aztán lenézett: a hatalmas tó vízében torzítatlanul tükröződött a várkastély. Ez a kép megnyugtatta. De pár pillanat múlva újra eszébe jutottak az odabent dühösen vitatkozók. – Ezeket vajon mi lelte? Éppen úgy vitatkoznak, mintha még mindig emberek volnának, mintha még élnének. Hát bolondok ezek?